Ismeritek a mesét a négy vak bölcsről és az elefántról?
A négy vak bölcs elindult, hogy személyesen szerezzen benyomásokat egy hihetetlen állatról, ami az ő országukban nem él természetes körülmények között. Amikor elérkeztek abba a városba, ahol volt egy ilyen lény, körbeállták és elkezdték tapogatni.
Az egyik, aki az elefánt ormányát tapogatta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy puha cső.
Aki az elefánt agyarát tapogatta meg, váltig állította: olyan az elefánt, mint egy hegyes tőr.
Aki az elefánt lábát tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag oszlop.
Aki a fülét tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag pokróc…
Hasonló a helyzet az igazsággal is. Bár mi látunk, de amit vizsgálunk, az láthatatlan. Ha néhány méterre idébb, vagy odább állunk, ha messziről, mástól, vagy egészen közelről halljuk, a valóság más és más részleteit fogjuk fel, miközben vannak olyan történések, amik el sem juthatnak hozzánk. Események zajlanak az emberek között, miközben mindenkiben önmagában is történnek dolgok. Az emlékezetünk erősen válogat, mit tart meg és mit süllyeszt el. Mire kiben-kiben elkészül a történet az igazságról, rendkívül bonyolult változásokon megy keresztül. A készterméket viszont mindenki egyformán hívja: ez az igazság.
Akkor valaki hazudik! Hisz igazság ― objektív valóság ― csak egy lehet, nem igaz?
Vagy mégsem? Most, miközben ezeket írom, valaki éppen az életéért küzd a legutóbbi törökországi földrengés valamelyik helyszínén, miközben másvalaki luxus jachtja fedélzetén múlatja az időt. Ezzel egy időben biztosan meggyilkolnak valakit a világon és valaki éppen az eszét készül elveszteni, mert milliókat nyert valamilyen szerencsejátékon. De az én valóságom az, hogy ülök a számítógépem előtt és nyomkodom a billentyűket.
Ha olyan valaki néz, aki egész életében nehéz fizikai munkával kereste a kenyerét, annak naplopó, semmit érő munka az, amit én csinálok. Aki ennyi idő alatt, néhány ügyes tőzsdei tranzakcióval, milliókat keres, egyszerűen butaságnak tartja mind azt, hogy én irkálok, mind pedig azt, hogy valaki kemény fizikai munkát végez. Egy városi ember elveszett, ha falun kell élnie, mert nincs körülötte a nyüzsgő tömeg, a vidéki meg szó szerint tud elveszni a nagyvárosban. Mind megannyi eltérő valóság, ugyanazon a bolygón, ugyanabban az időben, csak az ember más.
Ha nem jogilag megítélendő helyzetekről, hanem az együttélésről gondolkodunk, van-e valaki, aki igazságot tud tenni? Kell-e igazságot tenni? Ha megkíséreljük, csak valaki(k) igazságát hozhatjuk ki győztesnek, mindenkiét nem. De együtt élni egyvalaki nem tud. Tehát valami olyat kell kitalálnunk, ami mindenkinek lesz jó.
Ez pedig csak a különböző, egyidejű igazságok létének elfogadása, esetleg megértése lehet. Ha csak az elfogadásig jutok is el, már új lehetőségeket nyitottam magam előtt: nem gondolom azt, hogy az én igazságom ellen történnek a dolgok. Lehetővé teszem magamnak, hogy feltételezzek más szabályrendszereket, mint az enyémek, amik igazolhatják, akár jogossá is tehetik abban a rendszerben azt, amit a másik csinál. Lehetőségem van megkeresni a rendszerek közötti átjárókat, a szilárd válaszfalakat és feltárni a buktatókat ― amiket azután már ki tudok kerülni.
Meghívhatlak titeket egy ilyen, sok igazságot kereső beszélgetésre?
Mit tudtok a magatok igazságáról? Meddig közös ez az igazság? Mennyire más a másé? Mennyire lehet elfogadni és mennyire kell elutasítani?
És mi jön ki az egészből?
Üdv
Péter
