Élet a Drámaháromszögben

Legutóbb éppen, hogy csak megismerkedtünk a Drámaháromszöggel. Tudjuk már, hogy a legtöbben nagyon sok időt töltünk el benne és hogy mindannyiunknak van egy rajtpozíciója: az a szerep, ahonnan általában kezdjük a játszmás kommunikációt.

Két megjegyzés:

1)      Nem véletlenül írom nagy kezdőbetűkkel a szerepek nevét ― Üldöző, Megmentő, Áldozat  ―, mert ezzel különböztetem meg a valódi rászorulótól, segítőtől és szabály állítótól, akik egy adott helyzet reális, itt-és-most értékelése alapján tesznek, vagy nem tesznek dolgokat más emberekkel kapcsolatban (lásd korábbi bejegyzésem utolsó előtti bekezdését)

2)      Eddig még nem hangsúlyoztam egy nagyon fontos dolgot: mindannyian tudattalanul veszünk részt a „játékban”. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán van rajtpozíciónk, azt meg pláne nem, hogy mi is az. Nem tudunk arról sem, hogy játszmázunk, azaz olyan, ismétlődő, szinte előre megjósolható kimenetelű, minden résztvevő előtt rejtett szándékú párbeszédekben veszünk részt, amikből rendszeresen rossz érzésekkel kerülünk ki ― miként a többi résztvevő is. Látszólag hol győzünk, hol vesztünk, de egyik kimenet sem tölt el bennünket megelégedéssel.

Így tehát tudattalanul lépünk a Drámaháromszög porondjára. Nézzük csak, hogyan:

A fiú megkéri az apját, hogy segítsen a házi feladatban. Le is ülnek, foglalkoznak a feladattal, már majdnem teljesen meg is van. Közben a fiú össze-vissza babrál mindkét kezével, ami az apát „rettenetesen idegesíti”. Kezét a fiú kezére teszi és azt mondja:

1)      ― Légyszi, hagyd ezt abba! ― Mire a fiú felcsattanó hangon:

2)      ― Most mit csináltam, nem is zörögtem!

3)      ― Nem, de ez a babrálás is idegesít! ―mondja az apa kissé emeltebb hangon.

4)      ― De hát mi idegesít ezen!?! ― kiabálja a fiú.

.

.

.

5)      ― Tudod mit, menj innen a fenébe! ― kiabál most már az apa is ― Nem én jöttem ide segítségért! ― A fiú erre felpattan és éles hangon, eltorzult arccal mondja:

6)      ― Nagyon köszönöm!

7)      ― De hát segítettem! Most miért mondod ezt nekem?

8)      ― Én tényleg megköszöntem! ― mondja a fiú, de a hanghordozása alig változik.

9)      ― Megköszönte, miért nem hagyod békén? ― száll be az anya is a műsorba.

10)  ― Én? ― háborodik föl az apa és közben azt gondolja: ― Persze, csak én lehetek mindig a hunyó. Olyan nincs, hogy akár csak egyszer is a fiánál kezdje a rendreutasítást! Mit számítok én egyáltalán ebben a családban?!?

Vegyük sorra, ki, honnan indul, azután hogyan vált szerepeket:

Az Apa első lépése talán Megmentő, de ez lehet valódi segítő is, attól függ, hogy konkrétan milyen kommunikációval zajlik a segítség: felülről lefelé-e, vagy egyenrangúan. Amikor biztosan megkezdődik a játszma, az az a pillanat, amikor le akarja állítani a babrálást (1) (önmagát áldozatnak érezve finoman Üldözésbe kezd). A Fiú Áldozati pozícióban van (2) és apja folytatja is az Üldözést (3). A következő fiúi megszólalás már Üldöző(4), amire az Apa tovább üldöz(5). [a 4. és 5. között akár néhány további forduló is lehetséges, ismételt ide-oda csúszkálásokkal] A kétértelműen megfogalmazott köszönet  (6) szintén Üldözés, amire az Apa át is csusszan az Áldozat szerepébe(7). A Fiú is védekezni kezd (8) (Áldozat) és itt érzi úgy az egészet végighallgató Anya, hogy fia segítségére kell sietnie (9) (Megmentő a Fiú számára) az Apával szemben (Üldöző az Apa számára). Apa végkép Áldozattá válik (10) és magában levonja a megfelelő következtetéseket: „Értéktelen vagyok, engem nem szeret senki.”

Nyilván az időközben a szobát elhagyó fiú is folytatja magában, talán azt mondja: „Az apám mindig talál valamit, amibe beleköthet, sosem fogok megfelelni neki, biztosan nem is szeret.”

Az Apa talán mindhárom szerepben járt, de kettőben biztosan, a Fiú most csak kettőben, az Anya a felidézett beszélgetésrészletben csak egyben, de ― biztosíthatom az olvasót ― később ő is megfordult a másik kettőben is.

Vannak családok, amelyekben gyakorlatilag nincs is más módja a kommunikációnak, csak a fent leírt örök Dráma dinamika. Az üldözés – megmentés - áldozattá válás körforgása. Változik a sorrend, a szereposztás és a konkrét téma, de mindig azonos a játéktér.

Szerencsésebb, egészségesebb kapcsolatokban többé-kevésbé rendszeres dráma epizódok vannak, amiket ténylegesen, vagy látszólag kiegyensúlyozott egészséges periódusok választanak el egymástól. A dráma epizódok minden felet váratlanul érnek, annak ellenére, hogy már nem egyszer lejátszódtak. Még azt sem lehet mondani, hogy mindig más a tartalom és ezért nem veszik észre a résztvevők, hogy ugyanazt csinálják újra meg újra. Gondoljunk a közepén/végén nyomott fogkrémes tubusra, az elől hagyott cipőkre az előszobában, a rendrakásra a gyerekszobában, a ki nem vitt szemétre, a kutya etetésére … stb., stb., stb.

Neked, Kedves Olvasó, vajon mi a rajtpozíciód? Mik a „kedvenc” témáid, amiken ki szokott robbanni esetedben egy-egy drámai jelenet? Hogyan cserélgeted közben a szerepeidet és hogyan szoktál kikeveredni a játszmából? 

Ehhez az önfeltáráshoz használhatod a következő, egyszerű táblázatot:

A dráma címe
Szereplő	Rajt-pozíció	1. váltás	2. váltás	…	x-dik váltás	Végső, megerősítő következtetés
1.
2.
3.
4.
5.
6.

Minden egyes felderített drámádat írd külön táblázatba. A szereplőket konkrétan sorold fel magadnak, írd be a rajtpozícióját (Ü, vagy M, vagy Á), majd azt, hogyan kapcsol át a dráma során. Ha több váltás van, akkor értelem szerűen több oszlopra lesz szükséged, miként a sorok száma is növelhető egy nagycsaládos, össznépi dráma esetére. A végére a magad vonatkozásában biztosan meg tudod fejteni, mi az a belső monológ, az a rossz, vagy beteljesületlen érzés, amivel magadra maradsz, amit nem sikerült kidolgoznod magadból a dráma során, ami ― vagy amiből következik ― az a megerősítő gondolat, ami igazolja számodra a szokásos rajtpozíciód. A többiek vonatkozásában csak találgatni tudsz, de, ha majd sikerül a Drámaháromszögön kívüli kommunikációt megvalósítani fontos kapcsolataidban, meg is kérdezheted őket erről.

Ha van kérdésed, megjegyzésed a témával kapcsolatban, szívesen olvasom és válaszolok rá.

Üdv

Péter

Mi is az a Drámaháromszög?

»A Feleség: Én ezt nem bírom tovább! Huszonhét éve vagyunk házasok. Engem úgy neveltek, hogy az asszonynak kell biztosítani a családi békét. Eleinte ez abból állt ― ahogy az minden rendes családban lenni szokott ― , hogy dolgoztam a munkahelyemen ― orvos vagyok és akkor jöttem föl a fővárosba, miatta ― vezettem a háztartást, szültem, neveltem a gyerekeket, jó feleség voltam. Akkoriban ő egy nagy, akadémiai intézetben dolgozott, nagyon tehetségesnek számított, de az anyagiak terén nem sok jövő várt rá. Azután otthagyta az intézeti állását, mindenféle helyekre került, nagyon jó beosztásokba. Sokkal többet is keresett, mint én. Nekem ugyanis még nem volt kialakult betegköröm, csak a fizetésemet tudtam hazahozni. Mindent megtettem érte és a gyerekekért. Minden erőmmel azon voltam, hogy  a családunk boldog és kiegyensúlyozott legyen. És bizony nagyon sok energiámba került, hogy a lelki durvaságai, érzéketlensége, otromba viccei ellenére engem mindig kedvesnek, készségesnek, és boldognak lásson. A gyerekeket is óvtam mindentől, nehogy túl korán kelljen szembesülniük az élet keménységével. És ez így ment éveken át. Persze, néha kiborultam. De ilyenkor is sikerült előbb-utóbb visszanyernem az önuralmamat és rövid visszavonulás után úgy szólnom hozzá, hogy helyreálljon a béke és minden mehessen tovább a megszokott mederben. Azután egyik állását a másik után vesztette el ― természetesen mindig a hülye főnökök miatt, akiknek kénytelen volt megmondani a véleményét ― mindaddig, amíg azt nem vette észre, hogy nem is talál többé az ő „képességeinek és tapasztalatának” megfelelő lehetőséget. Ha pedig talált, akkor valamiért mégsem őt választották. Így hát évek óta nem dolgozik, csak az én keresetemből élünk. Nekem ugyanis azóta nagyon is beindult a praxisom. Igaz, rengeteget dolgozom, de van is látszatja. Csak hát iszonyú a teher, amit cipelnem kell, és ehhez nem csak igazi segítséget, de érzelmi támogatást sem kapok tőle. Mivel a gyerekek kirepültek, egyre inkább úgy érzem, hogy ezt a koloncot már nem kell tovább magammal hurcolnom. Elegem van! Elválok!«

»A Férj: Hát ez hihetetlen! A legnagyobb békesség közepette egyszer csak kiderül, hogy a házasságunk hazugságokból állt, engem el kellett viselni, minden, amiről azt hittem, hogy értékes a kapcsolatunkban, az csak azért volt, mert eltűrt engem. Na jó, tudom, hogy vannak dolgok, amik másoknak fontosak, és nekem nem, de azt hittem, hogy engem el lehet fogadni így, ahogy vagyok. De hogy valaki ezt csak tettesse éveken át, hogy jegyezgesse a rosszpontokat és azután egyszerre a nyakamba zúdítsa, hát ez elképesztő! Miért nem szólt, ha nem volt neki megfelelő? Hányszor hitette el velem, hogy túllépett valamelyik „hibámon” és most kiderül, hogy csak a „békét akarta megőrizni”. Hogy tehet valaki ilyet?!? Velem és a gyerekekkel is! Őket is úgy érte ez az egész, mint derült égből a szájon vágás! Mit törődik azzal, hogy mennyire tönkreteszi mindannyiunk életét!?! Hát nem lehetett volna ezt máshogy? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? És ami azt illeti, akkor nem volt velem semmi baja, amikor én hoztam haza a nagy pénzeket. Most meg úgy állítja be, hogy neki azért kellett, illetve kell most is olyan sokat dolgoznia, mert én megengedtem magamnak dolgokat. Pedig én legalább annyit hoztam be anyagiakban mint ő, és lehet, hogy ha kiszámolnánk, még mindig ő tartozna nekem! És most tüntetően önálló! „Lám, tudom én ezt nélküled is, nincs is rád szükségem.” És mi az, hogy válunk? Miért nem kapok esélyt sem arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat ― bár abban biztos vagyok, hogy akármit is követtem el, nem lehetett olyan súlyos, mint ez, ami állítólag annak a következménye. Nem hiszem, hogy akadna bárki is, aki jobban tudta volna kezelni a feleségemet. Akárki is lett volna a férje, ugyanide jutottak volna, mint velem. «

Te melyik fél mellé állnál? Ki látja jól a dolgokat?

Stephen B. Karpman, egy pszichiáter, aki a tranzakció analízis eszköztárát használja terápiás munkájában, kidolgozott egy elméletet arról, hogy az emberek a kapcsolataikban leggyakrabban nem a valódi érzéseik által vezérelve működnek, hanem ― a magukról és a világról alkotott fájdalmas és téves feltételezések, illetve hiedelmek alapján ― három szerep valamelyikét alakítják: Üldözők, Megmentők, vagy Áldozatok.

Az Üldöző úgy látja, hogy a világ veszélyes, mindenki ártani akar neki és csak akkor óvhatja meg magát, ha ő kezdeményez, ő támad először. „Csak akkor érvényesülhetsz, ha mindig ellenőrzésed alatt tartod a dolgokat. Büntetni kell, mert különben elnyomnak, akár az életedre is törnek. Ha valami rossz történik veled, arról valaki más tehet és azt meg kell bosszulnod! Mert ha nem teszed, örökre áldozat maradsz.”

A Megmentő szerint az emberek általában nem tudják jól megoldani az életben felmerülő problémáikat. Állandóan szerettei közelében kell lennie, hogy meg tudja óvni őket attól a rengeteg veszélytől, ami leselkedik rájuk és amit egyedül képtelenek lennének elhárítani. De ugyanakkor ezek a tehetetlen emberek hálátlanok is. Hiába hoz értük az ember annyi áldozatot, nekik sosem jut eszükbe, hogy annak is szüksége lehet segítségre, aki annyit törődik velük. Így a Megmentő egyúttal mártír is, azoknak az áldozata, akiknek az egész életét szenteli.

Az Áldozat úgy tudja, hogy képtelen egyedül boldogulni az életben. Minden olyan bonyolult, fenyegető, és rengeteg tudás kell a különböző helyzetek kezeléséhez.  Kell valaki, aki segíti, támogatja és vigyáz rá, nehogy baja essék a világban. Ő kicsi, törékeny és gyámoltalan, miközben a feladatok nagyok, ha hibázol, akkor a büntetés rettenetes, a következmények beláthatatlanok. Ugyanakkor bosszantó, hogy aki segít, az feltétlenül érezteti, hogy ő bezzeg képes megoldani mindent, amit az áldozat nem. Tán még az állandó hálálkodást is elvárná?! Na ne!

A szerepek egy lefelé mutató háromszög csúcsait alkotják, alul az Áldozat, felül az Üldöző és a Megmentő. A két „felső” szerep valóban felülről lefelé gondolkozik: „én több, okosabb, erősebb vagyok a másiknál”, míg az alul lévő Áldozat alulról felfelé: „te jobb, ügyesebb, rátermettebb vagy, mint én”.

Ahogy a bevezető példából és a fenti rövid leírásokból is látható, minden szerep végállomása az áldozatság. A példában a feleség kiinduló szerepe a Megmentő, de végül a férj érzéketlensége mártírrá teszi. A férj eleve áldozatnak tartja magát, de nem ő tehet a dolgokról, hanem a feleség hibái tették őt hibássá. Ez a hibáztató attitűd teszi a férjet Üldözővé. Ebben a történetben egyelőre nincs olyan szereplő, aki kiindulásnak az Áldozat tehetetlen, rászoruló pozícióját választotta volna, de talán ha tovább vizsgálnánk a család többi tagját, ilyen is akadna.

Ezen a ponton minden olvasó átgondolhatja, mi az ő saját kiinduló-, vagy rajtpozíciója.

Általában inkább azt gondolod, hogy segítened kell másoknak, hogy azok boldogulni tudjanak és elbírod az ezzel járó felelősséget? Ha igen akkor a Megmentő a rajtpozíciód.

Vagy inkább azt, hogy mások miatt boldogulsz nehezen és mindig tudni akarod, kinek a hibája áll az egyes dolgok háta mögött, hogy esetleg meg is tudd büntetni őt ezért? Ha ez illik rád, akkor Üldözőként lépsz általában a háromszögbe.

Talán az a meggyőződésed, hogy az élet olyan feladatokat állít eléd, amikkel esélyed sincs egyedül megküzdeni, ezért csak akkor érzed magad biztonságban, ha valaki megnyugtatóan erős ember vigyáz rád? Ebben az esetben Áldozat szoktál lenni az indulásnál.

Persze, léteznek valódi segítők, és valódi rászorulók is, meg olyanok, akiket tényleg meg kell büntetni a tetteik miatt. De a valódi segítő nem vár viszonzást a segítségért, nem akarja függőségben tartani a másikat és hagyja, hogy az felelősen viszonyuljon a saját sorsához. A valódi rászoruló továbbra is mindent megtesz a saját boldogulása érdekében, méltósággal fogadja a valóban szükséges segítséget és csak addig él vele, amíg az feltétlenül szükséges. Aki pedig nem üldözőként büntet, annak célja nem az önigazolás és a felelősség másra hárítása, hanem éppen a másik felelősségre ébresztése, esetleg a társadalom védelme.

A témát nem merítettük ezzel ki. Legközelebb tovább elmélkedek majd a "háromszögű élet" sajátosságairól, hogy azután tovább tudjunk menni a kilépés lehetőségeinek kigondolása felé.