Élet a Drámaháromszögben

Legutóbb éppen, hogy csak megismerkedtünk a Drámaháromszöggel. Tudjuk már, hogy a legtöbben nagyon sok időt töltünk el benne és hogy mindannyiunknak van egy rajtpozíciója: az a szerep, ahonnan általában kezdjük a játszmás kommunikációt.

Két megjegyzés:

1)      Nem véletlenül írom nagy kezdőbetűkkel a szerepek nevét ― Üldöző, Megmentő, Áldozat  ―, mert ezzel különböztetem meg a valódi rászorulótól, segítőtől és szabály állítótól, akik egy adott helyzet reális, itt-és-most értékelése alapján tesznek, vagy nem tesznek dolgokat más emberekkel kapcsolatban (lásd korábbi bejegyzésem utolsó előtti bekezdését)

2)      Eddig még nem hangsúlyoztam egy nagyon fontos dolgot: mindannyian tudattalanul veszünk részt a „játékban”. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán van rajtpozíciónk, azt meg pláne nem, hogy mi is az. Nem tudunk arról sem, hogy játszmázunk, azaz olyan, ismétlődő, szinte előre megjósolható kimenetelű, minden résztvevő előtt rejtett szándékú párbeszédekben veszünk részt, amikből rendszeresen rossz érzésekkel kerülünk ki ― miként a többi résztvevő is. Látszólag hol győzünk, hol vesztünk, de egyik kimenet sem tölt el bennünket megelégedéssel.

Így tehát tudattalanul lépünk a Drámaháromszög porondjára. Nézzük csak, hogyan:

A fiú megkéri az apját, hogy segítsen a házi feladatban. Le is ülnek, foglalkoznak a feladattal, már majdnem teljesen meg is van. Közben a fiú össze-vissza babrál mindkét kezével, ami az apát „rettenetesen idegesíti”. Kezét a fiú kezére teszi és azt mondja:

1)      ― Légyszi, hagyd ezt abba! ― Mire a fiú felcsattanó hangon:

2)      ― Most mit csináltam, nem is zörögtem!

3)      ― Nem, de ez a babrálás is idegesít! ―mondja az apa kissé emeltebb hangon.

4)      ― De hát mi idegesít ezen!?! ― kiabálja a fiú.

.

.

.

5)      ― Tudod mit, menj innen a fenébe! ― kiabál most már az apa is ― Nem én jöttem ide segítségért! ― A fiú erre felpattan és éles hangon, eltorzult arccal mondja:

6)      ― Nagyon köszönöm!

7)      ― De hát segítettem! Most miért mondod ezt nekem?

8)      ― Én tényleg megköszöntem! ― mondja a fiú, de a hanghordozása alig változik.

9)      ― Megköszönte, miért nem hagyod békén? ― száll be az anya is a műsorba.

10)  ― Én? ― háborodik föl az apa és közben azt gondolja: ― Persze, csak én lehetek mindig a hunyó. Olyan nincs, hogy akár csak egyszer is a fiánál kezdje a rendreutasítást! Mit számítok én egyáltalán ebben a családban?!?

Vegyük sorra, ki, honnan indul, azután hogyan vált szerepeket:

Az Apa első lépése talán Megmentő, de ez lehet valódi segítő is, attól függ, hogy konkrétan milyen kommunikációval zajlik a segítség: felülről lefelé-e, vagy egyenrangúan. Amikor biztosan megkezdődik a játszma, az az a pillanat, amikor le akarja állítani a babrálást (1) (önmagát áldozatnak érezve finoman Üldözésbe kezd). A Fiú Áldozati pozícióban van (2) és apja folytatja is az Üldözést (3). A következő fiúi megszólalás már Üldöző(4), amire az Apa tovább üldöz(5). [a 4. és 5. között akár néhány további forduló is lehetséges, ismételt ide-oda csúszkálásokkal] A kétértelműen megfogalmazott köszönet  (6) szintén Üldözés, amire az Apa át is csusszan az Áldozat szerepébe(7). A Fiú is védekezni kezd (8) (Áldozat) és itt érzi úgy az egészet végighallgató Anya, hogy fia segítségére kell sietnie (9) (Megmentő a Fiú számára) az Apával szemben (Üldöző az Apa számára). Apa végkép Áldozattá válik (10) és magában levonja a megfelelő következtetéseket: „Értéktelen vagyok, engem nem szeret senki.”

Nyilván az időközben a szobát elhagyó fiú is folytatja magában, talán azt mondja: „Az apám mindig talál valamit, amibe beleköthet, sosem fogok megfelelni neki, biztosan nem is szeret.”

Az Apa talán mindhárom szerepben járt, de kettőben biztosan, a Fiú most csak kettőben, az Anya a felidézett beszélgetésrészletben csak egyben, de ― biztosíthatom az olvasót ― később ő is megfordult a másik kettőben is.

Vannak családok, amelyekben gyakorlatilag nincs is más módja a kommunikációnak, csak a fent leírt örök Dráma dinamika. Az üldözés – megmentés - áldozattá válás körforgása. Változik a sorrend, a szereposztás és a konkrét téma, de mindig azonos a játéktér.

Szerencsésebb, egészségesebb kapcsolatokban többé-kevésbé rendszeres dráma epizódok vannak, amiket ténylegesen, vagy látszólag kiegyensúlyozott egészséges periódusok választanak el egymástól. A dráma epizódok minden felet váratlanul érnek, annak ellenére, hogy már nem egyszer lejátszódtak. Még azt sem lehet mondani, hogy mindig más a tartalom és ezért nem veszik észre a résztvevők, hogy ugyanazt csinálják újra meg újra. Gondoljunk a közepén/végén nyomott fogkrémes tubusra, az elől hagyott cipőkre az előszobában, a rendrakásra a gyerekszobában, a ki nem vitt szemétre, a kutya etetésére … stb., stb., stb.

Neked, Kedves Olvasó, vajon mi a rajtpozíciód? Mik a „kedvenc” témáid, amiken ki szokott robbanni esetedben egy-egy drámai jelenet? Hogyan cserélgeted közben a szerepeidet és hogyan szoktál kikeveredni a játszmából? 

Ehhez az önfeltáráshoz használhatod a következő, egyszerű táblázatot:

A dráma címe
Szereplő	Rajt-pozíció	1. váltás	2. váltás	…	x-dik váltás	Végső, megerősítő következtetés
1.
2.
3.
4.
5.
6.

Minden egyes felderített drámádat írd külön táblázatba. A szereplőket konkrétan sorold fel magadnak, írd be a rajtpozícióját (Ü, vagy M, vagy Á), majd azt, hogyan kapcsol át a dráma során. Ha több váltás van, akkor értelem szerűen több oszlopra lesz szükséged, miként a sorok száma is növelhető egy nagycsaládos, össznépi dráma esetére. A végére a magad vonatkozásában biztosan meg tudod fejteni, mi az a belső monológ, az a rossz, vagy beteljesületlen érzés, amivel magadra maradsz, amit nem sikerült kidolgoznod magadból a dráma során, ami ― vagy amiből következik ― az a megerősítő gondolat, ami igazolja számodra a szokásos rajtpozíciód. A többiek vonatkozásában csak találgatni tudsz, de, ha majd sikerül a Drámaháromszögön kívüli kommunikációt megvalósítani fontos kapcsolataidban, meg is kérdezheted őket erről.

Ha van kérdésed, megjegyzésed a témával kapcsolatban, szívesen olvasom és válaszolok rá.

Üdv

Péter