A tanító tanítása

Már nem tudom, hol találtam eredetileg ezt a történetet. Lehet, hogy egyesek szentimentálisnak fogják találni, de szerintem van benne valami az emberi nembeliség lényegéből.

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyikőjüket egyformán szereti. De ez nem volt igaz, mert például az első sorban ülő Teddy nevű kisfiút egyáltalán nem szerette. A gyerek olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt vastag piros ceruzával Teddy feladataira nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegy került.

Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek korábbi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein.

“Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.

Második osztályos tanítója ezt írta: “Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet.

Harmadik osztályos tanítója ezt írta: “Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: “Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.”

Ezeket olvasva Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékai között meglátta Teddy ajándékát ― a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.

Mrs. Thompson a gyerekek előtt előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfüm volt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy felkiált: “Milyen szép karkötő!”, és látták ahogy felveszi azt és csuklójára cseppent a parfümből.

Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa.

― Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé. ― Mrs. Thompson legalább egy órán keresztül sírt, miután a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele, Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és korábbi hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy a legkedvesebb diákja lett.

Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott. Arról számolt be, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, a legmagasabb kitüntetéssel. Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt.

Még négy év telt el, és újra levél érkezett Teddytől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, akivel valaha is találkozott. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül. Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt, és kérdezte, Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről hiányoztak kövek, és azt a parfümöt cseppentette magára amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta, “Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”

Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta, “Tévedsz, Teddy! Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.”

Embernek maradni…? Emberré válni!

Az ember biológiai, technikai és társadalmi fejlődésének fáziseltolódásai

A homo genus (nem) 7-4 millió évvel ezelőtt válhatott el attól a genustól, melyből a csimpánzok fejlődtek ki. Körülbelül 2,4 millió éve jelent meg a homo habilis − aki már kő eszközöket készített −  és csupán 250 ezer éve a homo sapiens: a nemben jelenleg található egyetlen faj. A történelmi kutatások szerint az első nagy forradalom mindössze körülbelül 9 ezer évvel ezelőtt történt, amikor az ember elkezdte művelni a földet, hogy megtermelje a szükséges élelmiszereket.

A másik ágon kifejlődő csimpánzok −az emberhez hasonlóan − szintén valamiféle társadalmi szervezettséget mutatnak. Alapvetően két megoldást találtak az együttélésük szervezésére. Náluk ez földrajzilag és genetikailag is elkülönülő két faj kialakulását jelentette: a közönséges csimpánzét és a bonobóét. Míg az előbbi mindenevő-vadászó hordákban él, melyeket egy alfa hím vezet, addig az utóbbi egalitárius, matriarchális csapatokat alkot, ahol az agresszió levezetésének igen kidolgozott és sajátos módja van.

Az emberi nem (homo sapiens) egyetlen fajból áll. Ahhoz, hogy a társadalmi együttélés különböző technikáit kitalálja és tovább keresse, rendkívül fejlett agyát használja. A különböző megoldási kísérletek nincsenek genetikai gúzsba kötve, csupán az idő az, ami korlátozza az elérhető eredményeket.

Ha a ma embert, mint biológiai lényt vizsgáljuk, számos jel utal arra, hogy bár rengeteg változás következett be a kétlábra állás érdekében a 2,4 millió év még arra sem volt elég, hogy biológiailag teljesen fel legyünk készülve mindarra, amit ez megkövetelne. Vannak másrészt olyan biológiai jegyek, amik a maguk korában genetikusan  rögzítettnek tűntek, ám a környezet fokozatos megváltozása során kiderült róluk, hogy a genetika sokkal többet is megenged, ha a lehetőségek megfelelően alakulnak. Ilyenek például a születéskor várható életkor, a testmagasság, és a többi.

Mert annyi időnk volt  rá, amennyi, ezért hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ez elégséges volt mindarra a szellemi-tudati fejlődésre, ami a ma emberének az emberi léthez szükséges. Ha azonban elgondolkozunk, észre vehetjük, hogy számos, teljesen emberinek tartott tulajdonságunk meglehetősen állati gyökerekre vezethető vissza. Szinte minden, amiről divatos azt mondani, hogy csak az ember képes ennyire gonoszul viselkedni, valójában nem emberi, fajspecifikus tulajdonság, hanem az állatvilágból megőrzött, ott év száz-milliók alatt sikeresnek bizonyult viselkedés-formák, amelyek a különleges emberi-társadalmi körülmények között már nagyon is destruktívak.  Hasonlóan a biológiai fenotípusunk kiteljesedéséhez, a szellemi fenotípusunk is csak a megfelelő környezetben fog tudni kiteljesedni. Mint ahogy minden korban éltek különösen magas emberek és voltak, akik akár évtizedekkel is kortársaik után haltak meg, akként mindig voltak közöttünk szellemi különlegességek is. Emberek, akik jobban megközelítették a szellem a teljességét, mint mindenki más, aki rajtuk kívül eddig élt.

A kihirdetett, kodifikált emberi értékek tehát pillanatnyilag csupán az emberi szellem genotípusában meglévő lehetőségek és még nem volt az emberiség történetében egyetlen társadalom sem, amelyik működési gyakorlatában akár csak megközelítette volna ezeket.

Az egyik legjellemzőbbnek mondott emberi tulajdonság a hatalomvágy. Igazán nem kell túl sok okoskodás, hogy belássuk, mennyire atavisztikus, ugyankkor az álltavilágban mennyire alapvető és sikerre vivő tulajdonság ez.

Minden közösségi formában élő állatfaj valamiféle hierarchikus rendben él. A csapatvezetői − alfa − pozíció többnyire együtt jár a szaporodás és a táplálék fölötti rendelkezés jogával is. Mindennek biológiai értelmét könnyen beláthatjuk. Ugyanakkor szintén biológiai kényszer az, hogy ezt a pozíciót folyamatos támadások érjék és alkalmatlanság esetén lecserélődjön az alfa hím − vagy éppen nőstény. Ott, ahol a fennmaradáshoz szükséges források korlátosak, teljesen helyénvaló a természet „bölcs elrendezése”. És ezt semmilyen érzelem nem befolyásolja − még olyan, bizonyítottan érzelmekre képes állatoknál sem, mint az elefántok. A könyörületességet csak az teszi lehetővé, hogy ha valamelyik állatfaj képes a létéhez szükséges körülményeket viszonylag korlátlanul előteremteni.

Mindezidáig csak egyetlen ilyen létezik: az ember.

Amióta ez a képessége globális, azóta már arra is tud figyelni, hogy hogyan szűkíti egyúttal saját lehetőségeit. Amióta már ezt is látja, hiszem, hogy globálissá válik az a törekvése is, hogy kiteljesítse szellemi fenotípusát a lehetőségei végső határáig − ha van ilyen.

 A feladat tehát nem az, hogy embernek maradjunk, hanem hogy végre emberiségnyi léptékben váljunk emberré.

Hinni önmagunkban

A hit életünk egyik vezérfonala. Manapság a természetfelettibe vetett hit reneszánszát éli. Sokan  mindenféle praktikákkal igyekeznek megtudni, mit is akar velük kezdeni a természetfeletti erő, milyen sors vár rájuk. Egyesek úgy élik meg, hogy be is következtek a kártya, a csillagok állása, egy látnok, vagy tenyérjós útján megjövendölt események, míg másoknak nem jönnek be a jóslatok.

Ha azonban megnézzük azokat, akik igazán sikeresek lettek életük során, akkor aligha fogjuk azt látni, hogy valamilyen jövendölés után, passzív várakozással jutottak a sikerhez. Akár volt jóslat, akár nem, a saját kemény, következetes és kitartó tevékenységük juttatta őket a céljukhoz.

Ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, mindenképpen volt szükségük hitre. De nem valamilyen természet felettibe, hanem az  önmagukba vetett hitre. Arra ugyanis, hogy higgyenek  önmaguk erejében és képességeikben.

Ez a lehetőség, ha meggondoljuk, mindenki számára nyitva áll. Mi a baj mégis az önmagunkba vetett hittel, az önbizalommal? Miért nem ezt választja minden ember ahelyett, hogy másban higgyen? Pedig mi magunk mindig elérhetőek vagyunk sajátmagunknak. Miért nem fordulunk ehhez az állandóan rendelkezésünkre álló erőforráshoz, miért máshonnan reméljük a segítséget, a megmentést, a megváltást?

Nem egyszerű a probléma, ami itt felvetődik. Az ember, amióta ez a tudatos lény a világban tevékenykedik, nagyon keveset tud önmagáról, az erejéről, a saját sorsára gyakorolt hatásáról. A legutóbbi időkben ― csupán 2-3 évszázad óta ― veszünk csak tudomást arról, hogy globálisan milyen felmérhetetlen hatást gyakoroltunk és gyakorlunk a környezetünkre. Azonban azt, hogy mekkora a befolyásunk önmagunkra, még rövidebb ideje kezdtük csak el vizsgálni. Mégis, mint fentebb már utaltam rá, számtalan példát találhatunk ennek a saját magunkra gyakorolt hatásnak a jelentőségére.

Minél korábbra nyúlunk vissza a történelemben, annál általánosabb, hogy valamilyen természetfelettire való hivatkozás indítja el a történetet. A megvalósító tettei azonban már önmagukban hatnak. A legkevesebb, amiben ezek az emberek hittek, hogy ők maguk azok, aki kiválasztatott a feladatra és hogy megvan az a képességük, amivel meg is tudnak felelni az elhívásnak. Ha ma tudunk ezekről az emberekről, az azért van, mert valóban meg tudták tenni azt, amit elvállaltak. (Idézzünk föl bárkit az ókor hőseitől kezdve a közelmúlt történelmén át napjaink kiemelkedő alakjaiig ― a művészektől a gazdaság szereplőin át a nagy társadalmi hatású közéleti személyiségekig.)

És amikor sikerről beszélek, nem csupán a történelmi, illetve társadalmi léptékekre gondolok. Mindenkinek lehet az ismeretségi körében nem egy olyan ember, aki hétköznapi léptékben sikeres, boldog. Persze, biztos van közöttük, akinek a „körülményei” voltak „megfelelőek” arra, hogy boldog legyen. De tényleg a körülményeken múlik az ilyesmi? Nem láthatunk-e olyanokat, akikről külső szemlélő azt gondolhatná, mindenük megvan a boldogsághoz ― és mégsem boldogok?

A sikerhez és a boldogsághoz vezető utat, az ahhoz szükséges erőt nem kívül, hanem önmagunkban kell megtalálnunk. Nekünk kell megértenünk a helyzetünket, felmérnünk a lehetőségeinket és megragadnunk azokat, hadrendbe állítanunk minden erőforrásunkat.

De ez egyúttal a felelősség vállalásával is jár. Fel és el kell ismernünk, hogy magunk vagyunk felelősek a sorsunkért. Nem csak lehetőségünk megteremteni a boldogságunkat, hanem felelősségünk is.

 Talán ez az, amit oly nehezen fogadunk el, ez az, ami elől el akarunk rejtőzni, ez az, amit át akarunk ruházni valaki másra. Borzasztó felismerés, hogy nem okolhatunk senkit a kudarcainkért, csak önmagunkat. Mert vagy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, vagy rosszul mértük föl az erőnket, rosszul tűztük ki a célt, rossz döntést hoztunk, amikor megválasztottuk a szövetségest , az időt, a helyet … és így tovább.

De honnan is tudhatnánk mindezt? Mi készít fel minket arra, hogy felelősen éljük az életünket? Ki és hol tanítja ezt meg?

A szüleink, az igazán szerencséseket leszámítva, nem tudják átadni nekünk, mert maguk sem tanulták senkitől. Tanáraink, akik szintén kevesen olyan szerencsések, hogy hazulról hozhatták volna, nincsenek kiképezve a felelősség megtanítására, mert fő feladatuk (ezt nyomják rájuk és maguk is így gondolják) a „tudás” átadása, ami kémiát, matematikát, irodalmat, nyelveket és ilyen, többé-kevésbé jól definiálható tárgyakat jelent. Az önmagunk megismerése,  érzelmeink, szavaink, tetteink és azok következményeinek vállalása, a saját erőinkkel való jó gazdálkodás ma még nem szerepel a minden állampolgár számára kötelező képzések között. Már az általános iskolában tanulunk az atomokról, ami elengedhetetlenül szükséges korunk embere  széles látókörű világképének kialakításához. Mégis valószínű, hogy ha felmérést végeznénk azok között, akik nem a fizikával, illetve kémiával összefüggő foglalkozást választottak, mit tudtak hasznosítani, vagy mire emlékeznek az atomszerkezet tanból, nagyon kevesen adnának a képzést visszaigazoló választ. Ugyanakkor minden ember számára hatalmas erőforrások volnának fölszabadíthatók ― önmagukból. Közvetlenül és jól érzékelhetően javulna az emberek életminősége ― anyagi helyzetüktől szinte függetlenül ―, ha tisztában lennének önmagukkal és a saját erejükből fakadó lehetőségekkel.

Manapság nincs a tantervekben erre szolgáló terület és nincsenek rendszerbe állítva olyan pedagógusok, akiket erre képeztek ki, készítettek fel. Jelenleg csupán azok részesülhetnek képzésben önmagukról, akik megérzik az önismeretük hiányából fakadó nehézségeket és keresni kezdik a lehetőségeket az önismereti fejlesztésre. Aki keres, az talál is, hiszen számos, különböző pszichológiai iskolához tartozó tanácsadó, pszichológus, személyiség fejlesztő tevékenykedik.

Az önismerethez sok út vezet és bármelyiken járva el lehet jutni a célhoz. Ezek a különböző utak, ha valóban az emberről szólnak, itt-ott összekapcsolódnak, majd megint szétválnak. Rajtuk haladva be lehet barangolni az emberi lélek és viselkedés számos ismert és kevésbé ismert táját, fel lehet ismerni az általános, illetve csak az adott egyénre jellemző mintázatokat. Meg lehet találni az önmagunkkal és másokkal való konfliktusaink kulcsait, amikkel ki is szabadulhatunk belőlük.

 Minél később fogunk hozzá ehhez a barangoláshoz, annál szövevényesebb útvesztőket kell feltárnunk. Kezdetben főleg csak a nehézségek fognak szemünk elé kerülni, de ahogy egyre világosabbá válnak a kapcsolatok a különböző ösvények között, ahogy egyre pontosabb a térképünk arról, hogy a labirintusnak melyek a zsákutcái és melyek azok, amik tényleg vezetnek valahová, úgy szaporodnak az önmagunk erejét megerősítő élményeink. Egyre tisztábban látjuk a lehetőségeinket, reálisabban tűzzük ki a céljainkat és nagyobb biztonsággal érjük el azokat.

Ha kell hinnünk valamiben, ami fölöttünk áll, hát tegyük. De még ennek az emberfelettinek is jobban meg fogunk tudni felelni, ha hiszünk önmagunkban.