Élet a Drámaháromszögben

Legutóbb éppen, hogy csak megismerkedtünk a Drámaháromszöggel. Tudjuk már, hogy a legtöbben nagyon sok időt töltünk el benne és hogy mindannyiunknak van egy rajtpozíciója: az a szerep, ahonnan általában kezdjük a játszmás kommunikációt.

Két megjegyzés:

1)      Nem véletlenül írom nagy kezdőbetűkkel a szerepek nevét ― Üldöző, Megmentő, Áldozat  ―, mert ezzel különböztetem meg a valódi rászorulótól, segítőtől és szabály állítótól, akik egy adott helyzet reális, itt-és-most értékelése alapján tesznek, vagy nem tesznek dolgokat más emberekkel kapcsolatban (lásd korábbi bejegyzésem utolsó előtti bekezdését)

2)      Eddig még nem hangsúlyoztam egy nagyon fontos dolgot: mindannyian tudattalanul veszünk részt a „játékban”. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán van rajtpozíciónk, azt meg pláne nem, hogy mi is az. Nem tudunk arról sem, hogy játszmázunk, azaz olyan, ismétlődő, szinte előre megjósolható kimenetelű, minden résztvevő előtt rejtett szándékú párbeszédekben veszünk részt, amikből rendszeresen rossz érzésekkel kerülünk ki ― miként a többi résztvevő is. Látszólag hol győzünk, hol vesztünk, de egyik kimenet sem tölt el bennünket megelégedéssel.

Így tehát tudattalanul lépünk a Drámaháromszög porondjára. Nézzük csak, hogyan:

A fiú megkéri az apját, hogy segítsen a házi feladatban. Le is ülnek, foglalkoznak a feladattal, már majdnem teljesen meg is van. Közben a fiú össze-vissza babrál mindkét kezével, ami az apát „rettenetesen idegesíti”. Kezét a fiú kezére teszi és azt mondja:

1)      ― Légyszi, hagyd ezt abba! ― Mire a fiú felcsattanó hangon:

2)      ― Most mit csináltam, nem is zörögtem!

3)      ― Nem, de ez a babrálás is idegesít! ―mondja az apa kissé emeltebb hangon.

4)      ― De hát mi idegesít ezen!?! ― kiabálja a fiú.

.

.

.

5)      ― Tudod mit, menj innen a fenébe! ― kiabál most már az apa is ― Nem én jöttem ide segítségért! ― A fiú erre felpattan és éles hangon, eltorzult arccal mondja:

6)      ― Nagyon köszönöm!

7)      ― De hát segítettem! Most miért mondod ezt nekem?

8)      ― Én tényleg megköszöntem! ― mondja a fiú, de a hanghordozása alig változik.

9)      ― Megköszönte, miért nem hagyod békén? ― száll be az anya is a műsorba.

10)  ― Én? ― háborodik föl az apa és közben azt gondolja: ― Persze, csak én lehetek mindig a hunyó. Olyan nincs, hogy akár csak egyszer is a fiánál kezdje a rendreutasítást! Mit számítok én egyáltalán ebben a családban?!?

Vegyük sorra, ki, honnan indul, azután hogyan vált szerepeket:

Az Apa első lépése talán Megmentő, de ez lehet valódi segítő is, attól függ, hogy konkrétan milyen kommunikációval zajlik a segítség: felülről lefelé-e, vagy egyenrangúan. Amikor biztosan megkezdődik a játszma, az az a pillanat, amikor le akarja állítani a babrálást (1) (önmagát áldozatnak érezve finoman Üldözésbe kezd). A Fiú Áldozati pozícióban van (2) és apja folytatja is az Üldözést (3). A következő fiúi megszólalás már Üldöző(4), amire az Apa tovább üldöz(5). [a 4. és 5. között akár néhány további forduló is lehetséges, ismételt ide-oda csúszkálásokkal] A kétértelműen megfogalmazott köszönet  (6) szintén Üldözés, amire az Apa át is csusszan az Áldozat szerepébe(7). A Fiú is védekezni kezd (8) (Áldozat) és itt érzi úgy az egészet végighallgató Anya, hogy fia segítségére kell sietnie (9) (Megmentő a Fiú számára) az Apával szemben (Üldöző az Apa számára). Apa végkép Áldozattá válik (10) és magában levonja a megfelelő következtetéseket: „Értéktelen vagyok, engem nem szeret senki.”

Nyilván az időközben a szobát elhagyó fiú is folytatja magában, talán azt mondja: „Az apám mindig talál valamit, amibe beleköthet, sosem fogok megfelelni neki, biztosan nem is szeret.”

Az Apa talán mindhárom szerepben járt, de kettőben biztosan, a Fiú most csak kettőben, az Anya a felidézett beszélgetésrészletben csak egyben, de ― biztosíthatom az olvasót ― később ő is megfordult a másik kettőben is.

Vannak családok, amelyekben gyakorlatilag nincs is más módja a kommunikációnak, csak a fent leírt örök Dráma dinamika. Az üldözés – megmentés - áldozattá válás körforgása. Változik a sorrend, a szereposztás és a konkrét téma, de mindig azonos a játéktér.

Szerencsésebb, egészségesebb kapcsolatokban többé-kevésbé rendszeres dráma epizódok vannak, amiket ténylegesen, vagy látszólag kiegyensúlyozott egészséges periódusok választanak el egymástól. A dráma epizódok minden felet váratlanul érnek, annak ellenére, hogy már nem egyszer lejátszódtak. Még azt sem lehet mondani, hogy mindig más a tartalom és ezért nem veszik észre a résztvevők, hogy ugyanazt csinálják újra meg újra. Gondoljunk a közepén/végén nyomott fogkrémes tubusra, az elől hagyott cipőkre az előszobában, a rendrakásra a gyerekszobában, a ki nem vitt szemétre, a kutya etetésére … stb., stb., stb.

Neked, Kedves Olvasó, vajon mi a rajtpozíciód? Mik a „kedvenc” témáid, amiken ki szokott robbanni esetedben egy-egy drámai jelenet? Hogyan cserélgeted közben a szerepeidet és hogyan szoktál kikeveredni a játszmából? 

Ehhez az önfeltáráshoz használhatod a következő, egyszerű táblázatot:

A dráma címe
Szereplő	Rajt-pozíció	1. váltás	2. váltás	…	x-dik váltás	Végső, megerősítő következtetés
1.
2.
3.
4.
5.
6.

Minden egyes felderített drámádat írd külön táblázatba. A szereplőket konkrétan sorold fel magadnak, írd be a rajtpozícióját (Ü, vagy M, vagy Á), majd azt, hogyan kapcsol át a dráma során. Ha több váltás van, akkor értelem szerűen több oszlopra lesz szükséged, miként a sorok száma is növelhető egy nagycsaládos, össznépi dráma esetére. A végére a magad vonatkozásában biztosan meg tudod fejteni, mi az a belső monológ, az a rossz, vagy beteljesületlen érzés, amivel magadra maradsz, amit nem sikerült kidolgoznod magadból a dráma során, ami ― vagy amiből következik ― az a megerősítő gondolat, ami igazolja számodra a szokásos rajtpozíciód. A többiek vonatkozásában csak találgatni tudsz, de, ha majd sikerül a Drámaháromszögön kívüli kommunikációt megvalósítani fontos kapcsolataidban, meg is kérdezheted őket erről.

Ha van kérdésed, megjegyzésed a témával kapcsolatban, szívesen olvasom és válaszolok rá.

Üdv

Péter

Mi is az a Drámaháromszög?

»A Feleség: Én ezt nem bírom tovább! Huszonhét éve vagyunk házasok. Engem úgy neveltek, hogy az asszonynak kell biztosítani a családi békét. Eleinte ez abból állt ― ahogy az minden rendes családban lenni szokott ― , hogy dolgoztam a munkahelyemen ― orvos vagyok és akkor jöttem föl a fővárosba, miatta ― vezettem a háztartást, szültem, neveltem a gyerekeket, jó feleség voltam. Akkoriban ő egy nagy, akadémiai intézetben dolgozott, nagyon tehetségesnek számított, de az anyagiak terén nem sok jövő várt rá. Azután otthagyta az intézeti állását, mindenféle helyekre került, nagyon jó beosztásokba. Sokkal többet is keresett, mint én. Nekem ugyanis még nem volt kialakult betegköröm, csak a fizetésemet tudtam hazahozni. Mindent megtettem érte és a gyerekekért. Minden erőmmel azon voltam, hogy  a családunk boldog és kiegyensúlyozott legyen. És bizony nagyon sok energiámba került, hogy a lelki durvaságai, érzéketlensége, otromba viccei ellenére engem mindig kedvesnek, készségesnek, és boldognak lásson. A gyerekeket is óvtam mindentől, nehogy túl korán kelljen szembesülniük az élet keménységével. És ez így ment éveken át. Persze, néha kiborultam. De ilyenkor is sikerült előbb-utóbb visszanyernem az önuralmamat és rövid visszavonulás után úgy szólnom hozzá, hogy helyreálljon a béke és minden mehessen tovább a megszokott mederben. Azután egyik állását a másik után vesztette el ― természetesen mindig a hülye főnökök miatt, akiknek kénytelen volt megmondani a véleményét ― mindaddig, amíg azt nem vette észre, hogy nem is talál többé az ő „képességeinek és tapasztalatának” megfelelő lehetőséget. Ha pedig talált, akkor valamiért mégsem őt választották. Így hát évek óta nem dolgozik, csak az én keresetemből élünk. Nekem ugyanis azóta nagyon is beindult a praxisom. Igaz, rengeteget dolgozom, de van is látszatja. Csak hát iszonyú a teher, amit cipelnem kell, és ehhez nem csak igazi segítséget, de érzelmi támogatást sem kapok tőle. Mivel a gyerekek kirepültek, egyre inkább úgy érzem, hogy ezt a koloncot már nem kell tovább magammal hurcolnom. Elegem van! Elválok!«

»A Férj: Hát ez hihetetlen! A legnagyobb békesség közepette egyszer csak kiderül, hogy a házasságunk hazugságokból állt, engem el kellett viselni, minden, amiről azt hittem, hogy értékes a kapcsolatunkban, az csak azért volt, mert eltűrt engem. Na jó, tudom, hogy vannak dolgok, amik másoknak fontosak, és nekem nem, de azt hittem, hogy engem el lehet fogadni így, ahogy vagyok. De hogy valaki ezt csak tettesse éveken át, hogy jegyezgesse a rosszpontokat és azután egyszerre a nyakamba zúdítsa, hát ez elképesztő! Miért nem szólt, ha nem volt neki megfelelő? Hányszor hitette el velem, hogy túllépett valamelyik „hibámon” és most kiderül, hogy csak a „békét akarta megőrizni”. Hogy tehet valaki ilyet?!? Velem és a gyerekekkel is! Őket is úgy érte ez az egész, mint derült égből a szájon vágás! Mit törődik azzal, hogy mennyire tönkreteszi mindannyiunk életét!?! Hát nem lehetett volna ezt máshogy? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? És ami azt illeti, akkor nem volt velem semmi baja, amikor én hoztam haza a nagy pénzeket. Most meg úgy állítja be, hogy neki azért kellett, illetve kell most is olyan sokat dolgoznia, mert én megengedtem magamnak dolgokat. Pedig én legalább annyit hoztam be anyagiakban mint ő, és lehet, hogy ha kiszámolnánk, még mindig ő tartozna nekem! És most tüntetően önálló! „Lám, tudom én ezt nélküled is, nincs is rád szükségem.” És mi az, hogy válunk? Miért nem kapok esélyt sem arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat ― bár abban biztos vagyok, hogy akármit is követtem el, nem lehetett olyan súlyos, mint ez, ami állítólag annak a következménye. Nem hiszem, hogy akadna bárki is, aki jobban tudta volna kezelni a feleségemet. Akárki is lett volna a férje, ugyanide jutottak volna, mint velem. «

Te melyik fél mellé állnál? Ki látja jól a dolgokat?

Stephen B. Karpman, egy pszichiáter, aki a tranzakció analízis eszköztárát használja terápiás munkájában, kidolgozott egy elméletet arról, hogy az emberek a kapcsolataikban leggyakrabban nem a valódi érzéseik által vezérelve működnek, hanem ― a magukról és a világról alkotott fájdalmas és téves feltételezések, illetve hiedelmek alapján ― három szerep valamelyikét alakítják: Üldözők, Megmentők, vagy Áldozatok.

Az Üldöző úgy látja, hogy a világ veszélyes, mindenki ártani akar neki és csak akkor óvhatja meg magát, ha ő kezdeményez, ő támad először. „Csak akkor érvényesülhetsz, ha mindig ellenőrzésed alatt tartod a dolgokat. Büntetni kell, mert különben elnyomnak, akár az életedre is törnek. Ha valami rossz történik veled, arról valaki más tehet és azt meg kell bosszulnod! Mert ha nem teszed, örökre áldozat maradsz.”

A Megmentő szerint az emberek általában nem tudják jól megoldani az életben felmerülő problémáikat. Állandóan szerettei közelében kell lennie, hogy meg tudja óvni őket attól a rengeteg veszélytől, ami leselkedik rájuk és amit egyedül képtelenek lennének elhárítani. De ugyanakkor ezek a tehetetlen emberek hálátlanok is. Hiába hoz értük az ember annyi áldozatot, nekik sosem jut eszükbe, hogy annak is szüksége lehet segítségre, aki annyit törődik velük. Így a Megmentő egyúttal mártír is, azoknak az áldozata, akiknek az egész életét szenteli.

Az Áldozat úgy tudja, hogy képtelen egyedül boldogulni az életben. Minden olyan bonyolult, fenyegető, és rengeteg tudás kell a különböző helyzetek kezeléséhez.  Kell valaki, aki segíti, támogatja és vigyáz rá, nehogy baja essék a világban. Ő kicsi, törékeny és gyámoltalan, miközben a feladatok nagyok, ha hibázol, akkor a büntetés rettenetes, a következmények beláthatatlanok. Ugyanakkor bosszantó, hogy aki segít, az feltétlenül érezteti, hogy ő bezzeg képes megoldani mindent, amit az áldozat nem. Tán még az állandó hálálkodást is elvárná?! Na ne!

A szerepek egy lefelé mutató háromszög csúcsait alkotják, alul az Áldozat, felül az Üldöző és a Megmentő. A két „felső” szerep valóban felülről lefelé gondolkozik: „én több, okosabb, erősebb vagyok a másiknál”, míg az alul lévő Áldozat alulról felfelé: „te jobb, ügyesebb, rátermettebb vagy, mint én”.

Ahogy a bevezető példából és a fenti rövid leírásokból is látható, minden szerep végállomása az áldozatság. A példában a feleség kiinduló szerepe a Megmentő, de végül a férj érzéketlensége mártírrá teszi. A férj eleve áldozatnak tartja magát, de nem ő tehet a dolgokról, hanem a feleség hibái tették őt hibássá. Ez a hibáztató attitűd teszi a férjet Üldözővé. Ebben a történetben egyelőre nincs olyan szereplő, aki kiindulásnak az Áldozat tehetetlen, rászoruló pozícióját választotta volna, de talán ha tovább vizsgálnánk a család többi tagját, ilyen is akadna.

Ezen a ponton minden olvasó átgondolhatja, mi az ő saját kiinduló-, vagy rajtpozíciója.

Általában inkább azt gondolod, hogy segítened kell másoknak, hogy azok boldogulni tudjanak és elbírod az ezzel járó felelősséget? Ha igen akkor a Megmentő a rajtpozíciód.

Vagy inkább azt, hogy mások miatt boldogulsz nehezen és mindig tudni akarod, kinek a hibája áll az egyes dolgok háta mögött, hogy esetleg meg is tudd büntetni őt ezért? Ha ez illik rád, akkor Üldözőként lépsz általában a háromszögbe.

Talán az a meggyőződésed, hogy az élet olyan feladatokat állít eléd, amikkel esélyed sincs egyedül megküzdeni, ezért csak akkor érzed magad biztonságban, ha valaki megnyugtatóan erős ember vigyáz rád? Ebben az esetben Áldozat szoktál lenni az indulásnál.

Persze, léteznek valódi segítők, és valódi rászorulók is, meg olyanok, akiket tényleg meg kell büntetni a tetteik miatt. De a valódi segítő nem vár viszonzást a segítségért, nem akarja függőségben tartani a másikat és hagyja, hogy az felelősen viszonyuljon a saját sorsához. A valódi rászoruló továbbra is mindent megtesz a saját boldogulása érdekében, méltósággal fogadja a valóban szükséges segítséget és csak addig él vele, amíg az feltétlenül szükséges. Aki pedig nem üldözőként büntet, annak célja nem az önigazolás és a felelősség másra hárítása, hanem éppen a másik felelősségre ébresztése, esetleg a társadalom védelme.

A témát nem merítettük ezzel ki. Legközelebb tovább elmélkedek majd a "háromszögű élet" sajátosságairól, hogy azután tovább tudjunk menni a kilépés lehetőségeinek kigondolása felé.

Igazságot kéne tenni

Ismeritek a mesét a négy vak bölcsről és az elefántról?

A négy vak bölcs elindult, hogy személyesen szerezzen benyomásokat egy hihetetlen állatról, ami az ő országukban nem él természetes körülmények között. Amikor elérkeztek abba a városba, ahol volt egy ilyen lény, körbeállták és elkezdték tapogatni.

Az egyik, aki az elefánt ormányát tapogatta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy puha cső.

Aki az elefánt agyarát tapogatta meg, váltig állította: olyan az elefánt, mint egy hegyes tőr.

Aki az elefánt lábát tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag oszlop.

Aki a fülét tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag pokróc…

Hasonló a helyzet az igazsággal is. Bár mi látunk, de amit vizsgálunk, az láthatatlan. Ha néhány méterre idébb, vagy odább állunk, ha messziről, mástól, vagy egészen közelről halljuk, a valóság más és más részleteit fogjuk fel, miközben vannak olyan történések, amik el sem juthatnak hozzánk. Események zajlanak az emberek között, miközben mindenkiben önmagában is történnek dolgok. Az emlékezetünk erősen válogat, mit tart meg és mit süllyeszt el. Mire kiben-kiben elkészül a történet az igazságról, rendkívül bonyolult változásokon megy keresztül. A készterméket viszont mindenki egyformán hívja: ez az igazság.

Akkor valaki hazudik! Hisz igazság ― objektív valóság ― csak egy lehet, nem igaz?

Vagy mégsem? Most, miközben ezeket írom, valaki éppen az életéért küzd a legutóbbi törökországi földrengés valamelyik helyszínén, miközben másvalaki luxus jachtja fedélzetén múlatja az időt. Ezzel egy időben biztosan meggyilkolnak valakit a világon és valaki éppen az eszét készül elveszteni, mert milliókat nyert valamilyen szerencsejátékon. De az én valóságom az, hogy ülök a számítógépem előtt és nyomkodom a billentyűket.

Ha olyan valaki néz, aki egész életében nehéz fizikai munkával kereste a kenyerét, annak naplopó, semmit érő munka az, amit én csinálok. Aki ennyi idő alatt, néhány ügyes tőzsdei tranzakcióval, milliókat keres, egyszerűen butaságnak tartja mind azt, hogy én irkálok, mind pedig azt, hogy valaki kemény fizikai munkát végez. Egy városi ember elveszett, ha falun kell élnie, mert nincs körülötte a nyüzsgő tömeg, a vidéki meg szó szerint tud elveszni a nagyvárosban. Mind megannyi eltérő valóság, ugyanazon a bolygón, ugyanabban az időben, csak az ember más.

Ha nem jogilag megítélendő helyzetekről, hanem az együttélésről gondolkodunk, van-e valaki, aki igazságot tud tenni? Kell-e igazságot tenni? Ha megkíséreljük, csak valaki(k) igazságát hozhatjuk ki győztesnek, mindenkiét nem. De együtt élni egyvalaki nem tud. Tehát valami olyat kell kitalálnunk, ami mindenkinek lesz jó.

Ez pedig csak a különböző, egyidejű igazságok létének elfogadása, esetleg megértése lehet. Ha csak az elfogadásig jutok is el, már új lehetőségeket nyitottam magam előtt: nem gondolom azt, hogy az én igazságom ellen történnek a dolgok. Lehetővé teszem magamnak, hogy feltételezzek más szabályrendszereket, mint az enyémek, amik igazolhatják, akár jogossá is tehetik abban a rendszerben azt, amit a másik csinál. Lehetőségem van megkeresni a rendszerek közötti átjárókat, a szilárd válaszfalakat és feltárni a buktatókat ― amiket azután már ki tudok kerülni.

Meghívhatlak titeket egy ilyen, sok igazságot kereső beszélgetésre?

Mit tudtok a magatok igazságáról? Meddig közös ez az igazság? Mennyire más a másé? Mennyire lehet elfogadni és mennyire kell elutasítani?

És mi jön ki az egészből?

Üdv

Péter

A tanító tanítása

Már nem tudom, hol találtam eredetileg ezt a történetet. Lehet, hogy egyesek szentimentálisnak fogják találni, de szerintem van benne valami az emberi nembeliség lényegéből.

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyikőjüket egyformán szereti. De ez nem volt igaz, mert például az első sorban ülő Teddy nevű kisfiút egyáltalán nem szerette. A gyerek olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt vastag piros ceruzával Teddy feladataira nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegy került.

Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek korábbi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein.

“Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.

Második osztályos tanítója ezt írta: “Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet.

Harmadik osztályos tanítója ezt írta: “Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: “Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.”

Ezeket olvasva Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékai között meglátta Teddy ajándékát ― a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.

Mrs. Thompson a gyerekek előtt előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfüm volt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy felkiált: “Milyen szép karkötő!”, és látták ahogy felveszi azt és csuklójára cseppent a parfümből.

Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa.

― Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé. ― Mrs. Thompson legalább egy órán keresztül sírt, miután a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele, Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és korábbi hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy a legkedvesebb diákja lett.

Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott. Arról számolt be, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, a legmagasabb kitüntetéssel. Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt.

Még négy év telt el, és újra levél érkezett Teddytől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, akivel valaha is találkozott. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül. Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt, és kérdezte, Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről hiányoztak kövek, és azt a parfümöt cseppentette magára amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta, “Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”

Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta, “Tévedsz, Teddy! Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.”

Embernek maradni…? Emberré válni!

Az ember biológiai, technikai és társadalmi fejlődésének fáziseltolódásai

A homo genus (nem) 7-4 millió évvel ezelőtt válhatott el attól a genustól, melyből a csimpánzok fejlődtek ki. Körülbelül 2,4 millió éve jelent meg a homo habilis − aki már kő eszközöket készített −  és csupán 250 ezer éve a homo sapiens: a nemben jelenleg található egyetlen faj. A történelmi kutatások szerint az első nagy forradalom mindössze körülbelül 9 ezer évvel ezelőtt történt, amikor az ember elkezdte művelni a földet, hogy megtermelje a szükséges élelmiszereket.

A másik ágon kifejlődő csimpánzok −az emberhez hasonlóan − szintén valamiféle társadalmi szervezettséget mutatnak. Alapvetően két megoldást találtak az együttélésük szervezésére. Náluk ez földrajzilag és genetikailag is elkülönülő két faj kialakulását jelentette: a közönséges csimpánzét és a bonobóét. Míg az előbbi mindenevő-vadászó hordákban él, melyeket egy alfa hím vezet, addig az utóbbi egalitárius, matriarchális csapatokat alkot, ahol az agresszió levezetésének igen kidolgozott és sajátos módja van.

Az emberi nem (homo sapiens) egyetlen fajból áll. Ahhoz, hogy a társadalmi együttélés különböző technikáit kitalálja és tovább keresse, rendkívül fejlett agyát használja. A különböző megoldási kísérletek nincsenek genetikai gúzsba kötve, csupán az idő az, ami korlátozza az elérhető eredményeket.

Ha a ma embert, mint biológiai lényt vizsgáljuk, számos jel utal arra, hogy bár rengeteg változás következett be a kétlábra állás érdekében a 2,4 millió év még arra sem volt elég, hogy biológiailag teljesen fel legyünk készülve mindarra, amit ez megkövetelne. Vannak másrészt olyan biológiai jegyek, amik a maguk korában genetikusan  rögzítettnek tűntek, ám a környezet fokozatos megváltozása során kiderült róluk, hogy a genetika sokkal többet is megenged, ha a lehetőségek megfelelően alakulnak. Ilyenek például a születéskor várható életkor, a testmagasság, és a többi.

Mert annyi időnk volt  rá, amennyi, ezért hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ez elégséges volt mindarra a szellemi-tudati fejlődésre, ami a ma emberének az emberi léthez szükséges. Ha azonban elgondolkozunk, észre vehetjük, hogy számos, teljesen emberinek tartott tulajdonságunk meglehetősen állati gyökerekre vezethető vissza. Szinte minden, amiről divatos azt mondani, hogy csak az ember képes ennyire gonoszul viselkedni, valójában nem emberi, fajspecifikus tulajdonság, hanem az állatvilágból megőrzött, ott év száz-milliók alatt sikeresnek bizonyult viselkedés-formák, amelyek a különleges emberi-társadalmi körülmények között már nagyon is destruktívak.  Hasonlóan a biológiai fenotípusunk kiteljesedéséhez, a szellemi fenotípusunk is csak a megfelelő környezetben fog tudni kiteljesedni. Mint ahogy minden korban éltek különösen magas emberek és voltak, akik akár évtizedekkel is kortársaik után haltak meg, akként mindig voltak közöttünk szellemi különlegességek is. Emberek, akik jobban megközelítették a szellem a teljességét, mint mindenki más, aki rajtuk kívül eddig élt.

A kihirdetett, kodifikált emberi értékek tehát pillanatnyilag csupán az emberi szellem genotípusában meglévő lehetőségek és még nem volt az emberiség történetében egyetlen társadalom sem, amelyik működési gyakorlatában akár csak megközelítette volna ezeket.

Az egyik legjellemzőbbnek mondott emberi tulajdonság a hatalomvágy. Igazán nem kell túl sok okoskodás, hogy belássuk, mennyire atavisztikus, ugyankkor az álltavilágban mennyire alapvető és sikerre vivő tulajdonság ez.

Minden közösségi formában élő állatfaj valamiféle hierarchikus rendben él. A csapatvezetői − alfa − pozíció többnyire együtt jár a szaporodás és a táplálék fölötti rendelkezés jogával is. Mindennek biológiai értelmét könnyen beláthatjuk. Ugyanakkor szintén biológiai kényszer az, hogy ezt a pozíciót folyamatos támadások érjék és alkalmatlanság esetén lecserélődjön az alfa hím − vagy éppen nőstény. Ott, ahol a fennmaradáshoz szükséges források korlátosak, teljesen helyénvaló a természet „bölcs elrendezése”. És ezt semmilyen érzelem nem befolyásolja − még olyan, bizonyítottan érzelmekre képes állatoknál sem, mint az elefántok. A könyörületességet csak az teszi lehetővé, hogy ha valamelyik állatfaj képes a létéhez szükséges körülményeket viszonylag korlátlanul előteremteni.

Mindezidáig csak egyetlen ilyen létezik: az ember.

Amióta ez a képessége globális, azóta már arra is tud figyelni, hogy hogyan szűkíti egyúttal saját lehetőségeit. Amióta már ezt is látja, hiszem, hogy globálissá válik az a törekvése is, hogy kiteljesítse szellemi fenotípusát a lehetőségei végső határáig − ha van ilyen.

 A feladat tehát nem az, hogy embernek maradjunk, hanem hogy végre emberiségnyi léptékben váljunk emberré.

Hinni önmagunkban

A hit életünk egyik vezérfonala. Manapság a természetfelettibe vetett hit reneszánszát éli. Sokan  mindenféle praktikákkal igyekeznek megtudni, mit is akar velük kezdeni a természetfeletti erő, milyen sors vár rájuk. Egyesek úgy élik meg, hogy be is következtek a kártya, a csillagok állása, egy látnok, vagy tenyérjós útján megjövendölt események, míg másoknak nem jönnek be a jóslatok.

Ha azonban megnézzük azokat, akik igazán sikeresek lettek életük során, akkor aligha fogjuk azt látni, hogy valamilyen jövendölés után, passzív várakozással jutottak a sikerhez. Akár volt jóslat, akár nem, a saját kemény, következetes és kitartó tevékenységük juttatta őket a céljukhoz.

Ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, mindenképpen volt szükségük hitre. De nem valamilyen természet felettibe, hanem az  önmagukba vetett hitre. Arra ugyanis, hogy higgyenek  önmaguk erejében és képességeikben.

Ez a lehetőség, ha meggondoljuk, mindenki számára nyitva áll. Mi a baj mégis az önmagunkba vetett hittel, az önbizalommal? Miért nem ezt választja minden ember ahelyett, hogy másban higgyen? Pedig mi magunk mindig elérhetőek vagyunk sajátmagunknak. Miért nem fordulunk ehhez az állandóan rendelkezésünkre álló erőforráshoz, miért máshonnan reméljük a segítséget, a megmentést, a megváltást?

Nem egyszerű a probléma, ami itt felvetődik. Az ember, amióta ez a tudatos lény a világban tevékenykedik, nagyon keveset tud önmagáról, az erejéről, a saját sorsára gyakorolt hatásáról. A legutóbbi időkben ― csupán 2-3 évszázad óta ― veszünk csak tudomást arról, hogy globálisan milyen felmérhetetlen hatást gyakoroltunk és gyakorlunk a környezetünkre. Azonban azt, hogy mekkora a befolyásunk önmagunkra, még rövidebb ideje kezdtük csak el vizsgálni. Mégis, mint fentebb már utaltam rá, számtalan példát találhatunk ennek a saját magunkra gyakorolt hatásnak a jelentőségére.

Minél korábbra nyúlunk vissza a történelemben, annál általánosabb, hogy valamilyen természetfelettire való hivatkozás indítja el a történetet. A megvalósító tettei azonban már önmagukban hatnak. A legkevesebb, amiben ezek az emberek hittek, hogy ők maguk azok, aki kiválasztatott a feladatra és hogy megvan az a képességük, amivel meg is tudnak felelni az elhívásnak. Ha ma tudunk ezekről az emberekről, az azért van, mert valóban meg tudták tenni azt, amit elvállaltak. (Idézzünk föl bárkit az ókor hőseitől kezdve a közelmúlt történelmén át napjaink kiemelkedő alakjaiig ― a művészektől a gazdaság szereplőin át a nagy társadalmi hatású közéleti személyiségekig.)

És amikor sikerről beszélek, nem csupán a történelmi, illetve társadalmi léptékekre gondolok. Mindenkinek lehet az ismeretségi körében nem egy olyan ember, aki hétköznapi léptékben sikeres, boldog. Persze, biztos van közöttük, akinek a „körülményei” voltak „megfelelőek” arra, hogy boldog legyen. De tényleg a körülményeken múlik az ilyesmi? Nem láthatunk-e olyanokat, akikről külső szemlélő azt gondolhatná, mindenük megvan a boldogsághoz ― és mégsem boldogok?

A sikerhez és a boldogsághoz vezető utat, az ahhoz szükséges erőt nem kívül, hanem önmagunkban kell megtalálnunk. Nekünk kell megértenünk a helyzetünket, felmérnünk a lehetőségeinket és megragadnunk azokat, hadrendbe állítanunk minden erőforrásunkat.

De ez egyúttal a felelősség vállalásával is jár. Fel és el kell ismernünk, hogy magunk vagyunk felelősek a sorsunkért. Nem csak lehetőségünk megteremteni a boldogságunkat, hanem felelősségünk is.

 Talán ez az, amit oly nehezen fogadunk el, ez az, ami elől el akarunk rejtőzni, ez az, amit át akarunk ruházni valaki másra. Borzasztó felismerés, hogy nem okolhatunk senkit a kudarcainkért, csak önmagunkat. Mert vagy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, vagy rosszul mértük föl az erőnket, rosszul tűztük ki a célt, rossz döntést hoztunk, amikor megválasztottuk a szövetségest , az időt, a helyet … és így tovább.

De honnan is tudhatnánk mindezt? Mi készít fel minket arra, hogy felelősen éljük az életünket? Ki és hol tanítja ezt meg?

A szüleink, az igazán szerencséseket leszámítva, nem tudják átadni nekünk, mert maguk sem tanulták senkitől. Tanáraink, akik szintén kevesen olyan szerencsések, hogy hazulról hozhatták volna, nincsenek kiképezve a felelősség megtanítására, mert fő feladatuk (ezt nyomják rájuk és maguk is így gondolják) a „tudás” átadása, ami kémiát, matematikát, irodalmat, nyelveket és ilyen, többé-kevésbé jól definiálható tárgyakat jelent. Az önmagunk megismerése,  érzelmeink, szavaink, tetteink és azok következményeinek vállalása, a saját erőinkkel való jó gazdálkodás ma még nem szerepel a minden állampolgár számára kötelező képzések között. Már az általános iskolában tanulunk az atomokról, ami elengedhetetlenül szükséges korunk embere  széles látókörű világképének kialakításához. Mégis valószínű, hogy ha felmérést végeznénk azok között, akik nem a fizikával, illetve kémiával összefüggő foglalkozást választottak, mit tudtak hasznosítani, vagy mire emlékeznek az atomszerkezet tanból, nagyon kevesen adnának a képzést visszaigazoló választ. Ugyanakkor minden ember számára hatalmas erőforrások volnának fölszabadíthatók ― önmagukból. Közvetlenül és jól érzékelhetően javulna az emberek életminősége ― anyagi helyzetüktől szinte függetlenül ―, ha tisztában lennének önmagukkal és a saját erejükből fakadó lehetőségekkel.

Manapság nincs a tantervekben erre szolgáló terület és nincsenek rendszerbe állítva olyan pedagógusok, akiket erre képeztek ki, készítettek fel. Jelenleg csupán azok részesülhetnek képzésben önmagukról, akik megérzik az önismeretük hiányából fakadó nehézségeket és keresni kezdik a lehetőségeket az önismereti fejlesztésre. Aki keres, az talál is, hiszen számos, különböző pszichológiai iskolához tartozó tanácsadó, pszichológus, személyiség fejlesztő tevékenykedik.

Az önismerethez sok út vezet és bármelyiken járva el lehet jutni a célhoz. Ezek a különböző utak, ha valóban az emberről szólnak, itt-ott összekapcsolódnak, majd megint szétválnak. Rajtuk haladva be lehet barangolni az emberi lélek és viselkedés számos ismert és kevésbé ismert táját, fel lehet ismerni az általános, illetve csak az adott egyénre jellemző mintázatokat. Meg lehet találni az önmagunkkal és másokkal való konfliktusaink kulcsait, amikkel ki is szabadulhatunk belőlük.

 Minél később fogunk hozzá ehhez a barangoláshoz, annál szövevényesebb útvesztőket kell feltárnunk. Kezdetben főleg csak a nehézségek fognak szemünk elé kerülni, de ahogy egyre világosabbá válnak a kapcsolatok a különböző ösvények között, ahogy egyre pontosabb a térképünk arról, hogy a labirintusnak melyek a zsákutcái és melyek azok, amik tényleg vezetnek valahová, úgy szaporodnak az önmagunk erejét megerősítő élményeink. Egyre tisztábban látjuk a lehetőségeinket, reálisabban tűzzük ki a céljainkat és nagyobb biztonsággal érjük el azokat.

Ha kell hinnünk valamiben, ami fölöttünk áll, hát tegyük. De még ennek az emberfelettinek is jobban meg fogunk tudni felelni, ha hiszünk önmagunkban.