Hinni önmagunkban

A hit életünk egyik vezérfonala. Manapság a természetfelettibe vetett hit reneszánszát éli. Sokan  mindenféle praktikákkal igyekeznek megtudni, mit is akar velük kezdeni a természetfeletti erő, milyen sors vár rájuk. Egyesek úgy élik meg, hogy be is következtek a kártya, a csillagok állása, egy látnok, vagy tenyérjós útján megjövendölt események, míg másoknak nem jönnek be a jóslatok.

Ha azonban megnézzük azokat, akik igazán sikeresek lettek életük során, akkor aligha fogjuk azt látni, hogy valamilyen jövendölés után, passzív várakozással jutottak a sikerhez. Akár volt jóslat, akár nem, a saját kemény, következetes és kitartó tevékenységük juttatta őket a céljukhoz.

Ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, mindenképpen volt szükségük hitre. De nem valamilyen természet felettibe, hanem az  önmagukba vetett hitre. Arra ugyanis, hogy higgyenek  önmaguk erejében és képességeikben.

Ez a lehetőség, ha meggondoljuk, mindenki számára nyitva áll. Mi a baj mégis az önmagunkba vetett hittel, az önbizalommal? Miért nem ezt választja minden ember ahelyett, hogy másban higgyen? Pedig mi magunk mindig elérhetőek vagyunk sajátmagunknak. Miért nem fordulunk ehhez az állandóan rendelkezésünkre álló erőforráshoz, miért máshonnan reméljük a segítséget, a megmentést, a megváltást?

Nem egyszerű a probléma, ami itt felvetődik. Az ember, amióta ez a tudatos lény a világban tevékenykedik, nagyon keveset tud önmagáról, az erejéről, a saját sorsára gyakorolt hatásáról. A legutóbbi időkben ― csupán 2-3 évszázad óta ― veszünk csak tudomást arról, hogy globálisan milyen felmérhetetlen hatást gyakoroltunk és gyakorlunk a környezetünkre. Azonban azt, hogy mekkora a befolyásunk önmagunkra, még rövidebb ideje kezdtük csak el vizsgálni. Mégis, mint fentebb már utaltam rá, számtalan példát találhatunk ennek a saját magunkra gyakorolt hatásnak a jelentőségére.

Minél korábbra nyúlunk vissza a történelemben, annál általánosabb, hogy valamilyen természetfelettire való hivatkozás indítja el a történetet. A megvalósító tettei azonban már önmagukban hatnak. A legkevesebb, amiben ezek az emberek hittek, hogy ők maguk azok, aki kiválasztatott a feladatra és hogy megvan az a képességük, amivel meg is tudnak felelni az elhívásnak. Ha ma tudunk ezekről az emberekről, az azért van, mert valóban meg tudták tenni azt, amit elvállaltak. (Idézzünk föl bárkit az ókor hőseitől kezdve a közelmúlt történelmén át napjaink kiemelkedő alakjaiig ― a művészektől a gazdaság szereplőin át a nagy társadalmi hatású közéleti személyiségekig.)

És amikor sikerről beszélek, nem csupán a történelmi, illetve társadalmi léptékekre gondolok. Mindenkinek lehet az ismeretségi körében nem egy olyan ember, aki hétköznapi léptékben sikeres, boldog. Persze, biztos van közöttük, akinek a „körülményei” voltak „megfelelőek” arra, hogy boldog legyen. De tényleg a körülményeken múlik az ilyesmi? Nem láthatunk-e olyanokat, akikről külső szemlélő azt gondolhatná, mindenük megvan a boldogsághoz ― és mégsem boldogok?

A sikerhez és a boldogsághoz vezető utat, az ahhoz szükséges erőt nem kívül, hanem önmagunkban kell megtalálnunk. Nekünk kell megértenünk a helyzetünket, felmérnünk a lehetőségeinket és megragadnunk azokat, hadrendbe állítanunk minden erőforrásunkat.

De ez egyúttal a felelősség vállalásával is jár. Fel és el kell ismernünk, hogy magunk vagyunk felelősek a sorsunkért. Nem csak lehetőségünk megteremteni a boldogságunkat, hanem felelősségünk is.

 Talán ez az, amit oly nehezen fogadunk el, ez az, ami elől el akarunk rejtőzni, ez az, amit át akarunk ruházni valaki másra. Borzasztó felismerés, hogy nem okolhatunk senkit a kudarcainkért, csak önmagunkat. Mert vagy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, vagy rosszul mértük föl az erőnket, rosszul tűztük ki a célt, rossz döntést hoztunk, amikor megválasztottuk a szövetségest , az időt, a helyet … és így tovább.

De honnan is tudhatnánk mindezt? Mi készít fel minket arra, hogy felelősen éljük az életünket? Ki és hol tanítja ezt meg?

A szüleink, az igazán szerencséseket leszámítva, nem tudják átadni nekünk, mert maguk sem tanulták senkitől. Tanáraink, akik szintén kevesen olyan szerencsések, hogy hazulról hozhatták volna, nincsenek kiképezve a felelősség megtanítására, mert fő feladatuk (ezt nyomják rájuk és maguk is így gondolják) a „tudás” átadása, ami kémiát, matematikát, irodalmat, nyelveket és ilyen, többé-kevésbé jól definiálható tárgyakat jelent. Az önmagunk megismerése,  érzelmeink, szavaink, tetteink és azok következményeinek vállalása, a saját erőinkkel való jó gazdálkodás ma még nem szerepel a minden állampolgár számára kötelező képzések között. Már az általános iskolában tanulunk az atomokról, ami elengedhetetlenül szükséges korunk embere  széles látókörű világképének kialakításához. Mégis valószínű, hogy ha felmérést végeznénk azok között, akik nem a fizikával, illetve kémiával összefüggő foglalkozást választottak, mit tudtak hasznosítani, vagy mire emlékeznek az atomszerkezet tanból, nagyon kevesen adnának a képzést visszaigazoló választ. Ugyanakkor minden ember számára hatalmas erőforrások volnának fölszabadíthatók ― önmagukból. Közvetlenül és jól érzékelhetően javulna az emberek életminősége ― anyagi helyzetüktől szinte függetlenül ―, ha tisztában lennének önmagukkal és a saját erejükből fakadó lehetőségekkel.

Manapság nincs a tantervekben erre szolgáló terület és nincsenek rendszerbe állítva olyan pedagógusok, akiket erre képeztek ki, készítettek fel. Jelenleg csupán azok részesülhetnek képzésben önmagukról, akik megérzik az önismeretük hiányából fakadó nehézségeket és keresni kezdik a lehetőségeket az önismereti fejlesztésre. Aki keres, az talál is, hiszen számos, különböző pszichológiai iskolához tartozó tanácsadó, pszichológus, személyiség fejlesztő tevékenykedik.

Az önismerethez sok út vezet és bármelyiken járva el lehet jutni a célhoz. Ezek a különböző utak, ha valóban az emberről szólnak, itt-ott összekapcsolódnak, majd megint szétválnak. Rajtuk haladva be lehet barangolni az emberi lélek és viselkedés számos ismert és kevésbé ismert táját, fel lehet ismerni az általános, illetve csak az adott egyénre jellemző mintázatokat. Meg lehet találni az önmagunkkal és másokkal való konfliktusaink kulcsait, amikkel ki is szabadulhatunk belőlük.

 Minél később fogunk hozzá ehhez a barangoláshoz, annál szövevényesebb útvesztőket kell feltárnunk. Kezdetben főleg csak a nehézségek fognak szemünk elé kerülni, de ahogy egyre világosabbá válnak a kapcsolatok a különböző ösvények között, ahogy egyre pontosabb a térképünk arról, hogy a labirintusnak melyek a zsákutcái és melyek azok, amik tényleg vezetnek valahová, úgy szaporodnak az önmagunk erejét megerősítő élményeink. Egyre tisztábban látjuk a lehetőségeinket, reálisabban tűzzük ki a céljainkat és nagyobb biztonsággal érjük el azokat.

Ha kell hinnünk valamiben, ami fölöttünk áll, hát tegyük. De még ennek az emberfelettinek is jobban meg fogunk tudni felelni, ha hiszünk önmagunkban.